1.

Én vagyok az ősz ölében
rekedt vágyak holt nyara
végtelenné elsóhajtott
távolságok dallama.

Nem hallhatsz, a némaság már
úgy őriz mint titkokat.
Könnyed vagyok, hűs harmattá
perget majd a virradat.

Már gördülök, s tán különös,
arról kell most vallani,
hogy azért rekedt bent a szó
mert nincsen már mit mondani...

2.

Vágyod amit már nem lehet,
és azt hiszed, megéget
a régi tűz, ha rádobod
az elhasznált meséket.

Talpig félelem vagy megint,
a csended már nem áldás,
s ha szólni próbálsz, ihleted
csak versnyi szemrehányás.

3.

Elhagysz megint, már távolodsz,
és többé el nem érlek,
ha utam állják nyugtalanná
növesztett semmiségek.

Mosolyod mögé bújt a csend
s most úgy hallgat a lélek
mint verstelen napok dallamán
jajgató messzeségek...