Mi az mi roppan
mi az mi koppan,
ki jár ma éjjel
a kertek alatt?
Lopni lopakszik
zsákkal a hátán,
bújik a ködben,
merre szaladt?
Ki ez a bácsi?
Nem lehet látni,
rejti az éj, de
mit csinál?
Az ablakunk alatt
állt meg,most éppen
zsebkendőjébe
trombitál.
Aha, már látom,
piros kabáton
csillan a holdfény
jaj de jó!
Meglestelek te
deres szakállú
vöröslő orrú
Télapó!

Ha varjú-szárnyú alkonyon
ködbe fúl a messzeség,
ha ázott avar füstje száll,
fájni fog a szürkeség.

Nyarunk emlék,messze jár,a
múlni vágyás csendje ez
bús esőkkel mosdatott
bánatával körbevesz.

Mert titkokat súg most a szél
őszi bánat borzoló,
azt suttogja: Változásunk
örök, és ez így a jó...

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét újra érzem:
Megint kisgyermek vagyok..

Nagy csizmában ködök jártak
házunk körül, a hajnalok
jégvirággal leheltek be
minden fagyos ablakot.

A szél hótorlaszt épített
a kert végében, és a fák
hó-belepte ágaikról
pergették a zúzmarát.

Mégis, reggel menni kellett,
bokáig ért a nagykabát
s teli lett a csizmánk hóval,
átkoztuk az iskolát..

Este aztán úgy örültünk
a szobában fény és meleg
terjengett, hol kipirulva
játszott újra két gyerek.

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegét ha felidézem:
Újra kisgyermek vagyok...

Nagyapám a bort szerette
s nem volt ritka alkalom,
hogy ebéd közben hasas üveg
díszelgett az asztalon.

Emlékszem rá, zöld üveg volt
fehér csatos, cifra jószág
de folyton üres, töltögetni
igen-igen sűrűn hordták.

Nagyanyám a pincekulcsot
eldugdosta, rejtegette,
de mindhiába mert az öreg
előbb-utóbb megkereste.

Így hát olykor előfordult,
hogy délután már nótaszó
zengett végig az akácoson,
ha beborozott nagyapó.

Hasadt a dal, dülöngélve
nótázgatott a jó öreg,
arról, hogy lám, a szíve titkát
nem mondhatja el senkinek.

Nagyapám a bort szerette,
hát sűrűn volt rá alkalom,
hogy ebéd után, horkolása
visszhangzott az udvaron.

Fáradt magányom léptei
hová vezettek engem?
Elszáradt avar-bánatok
zörögnek újra bennem.

Sóhaj vagyok az ősz ölén,
szelekké szikkadt álom,
bíbor egekre szőtt öröm
suttog, de nem találom.

Fáradt magányom léptei
hová vezettek engem?
Engedjetek, hisz itt nekem
boldognak kéne lennem..

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre-leírhatatlanul..

Azok a régi, nagy nevetések
már ránk komolyodtak, visszanézek
borongós időnkön át a múltba:
Mondd, hol találnám meg őket újra?

Mikor csak fásult mosolyra futja
s néha még az is könnyes, ki tudja,
hol az a hely, ahol égig érnek
a rég elhalkult nagy nevetések..