Valóság-szőtte árnyait a fénynekelbújtatod csukott pilláid mögé,majd hosszan rezgő sóhaján a vágynakelszállsz könnyedén az álmaid közé.Álmodsz egy furcsa Csipkerózsa-álmot,vágyakba fulladt gyermeteg mesét,magadra terítve fátyolát a csendnekremegve vársz egy csókos ébredést.
Lettem a bánat őszi tükre,szívemben monoton jajgat a szél,elhervadt perceink lábnyomábankereng az álmom: Hullt falevél.Vágynék egy régi mozdulatra,a gondolat újra csókot idéz,ha ködös homályba húz az esteátfog az emlék:Lágy puha kéz.A hiányod konok fájdalom,de a távoli csöndbe hullt nyarakelillant…
A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át mely körbezárt
megérintelek.
Mesét mondok,dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűre
kopott dallamot...
Az éjszakákból nyúlsz utánam,
emlékek ágya tested,
az álmok mögül jössz felém, hogy
fejed vállamra fektesd.
A némaság az, mit rám ölelsz,
de suttogok majd benned,
hogy tudd, a szavak szégyenét már
megvallottam a csendnek.