Hajlik a nádas
suttog az éjben,
zizzenő árnya
röpköd a szélben.
Suttog a nádas
földre hajolva,
éj-zene zendül
szélbe karolva.
Hold-színű dallam
futkos a réten
szárnyait bontja
éji zenében.
Csillan a csillag
hold karimája,
vágtat a nádban
szél paripája.
Megjöttek a füsti-fecskék.
Hallod mit mesélnek?
Azt mondják, hogy nemsokára
vége lesz a télnek.
Pletykálta a gólya is már
a verébnek, hogy: Hűha!
Úgy lehet a jövő héten
kiszőkül a fűzfa.
A bagoly volt még izgatott,
be nem állt a csőre,
azt huhogta, hogy tavasz
nem lesz, csak jövőre.
Hát mit beszél itt zöldeket!
Brekegte a béka,
mi az hogy majd jövőre,
tavasz lesz itt, még ma!
Már csőrről-csőrre száll a hír,
száll, száll mint a hinta,
tavasz lesz itt, most már biztos:
Elhiszed Kamilla?
Valóság-szőtte árnyait a fénynek
elbújtatod csukott pilláid mögé,
majd hosszan rezgő sóhaján a vágynak
elszállsz könnyedén az álmaid közé.
Álmodsz egy furcsa Csipkerózsa-álmot,
vágyakba fulladt gyermeteg mesét,
magadra terítve fátyolát a csendnek
remegve vársz egy csókos ébredést.
Lettem a bánat őszi tükre,
szívemben monoton jajgat a szél,
elhervadt perceink lábnyomában
kereng az álmom: Hullt falevél.
Vágynék egy régi mozdulatra,
a gondolat újra csókot idéz,
ha ködös homályba húz az este
átfog az emlék:Lágy puha kéz.
A hiányod konok fájdalom,
de a távoli csöndbe hullt nyarak
elillant vadvirág-illatába
már hiába súgom:Vártalak.