Szavainkat a csönd akarja,
hogy megfogalmazza önmagát
s a hangok mögül visszahallja
a néma létezés sóhaját.
Gyűrűzne még a hallgatásba,
de tudja, a semmit fonja át,
szavainkat a csönd akarja,
hogy megértse végre önmagát.
Szavainkat a csönd akarja,
hogy megfogalmazza önmagát
s a hangok mögül visszahallja
a néma létezés sóhaját.
Gyűrűzne még a hallgatásba,
de tudja, a semmit fonja át,
szavainkat a csönd akarja,
hogy megértse végre önmagát.
Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.
Régi nyarak illatával
ölel a szél, míg suttogok:
Hazajöttem, megismersz még
öreg nyárfa? Nézd, én vagyok.
A kisgyermek, ki ágaid közt
kacagott, bújkált egykoron,
az vagyok, csak felnőtt lettem,
és szomorúbb is, jól tudom.
Visszajöttem,megkérdezni:
Mi az, mi hajdan itt maradt?
Áruld el most, öreg nyárfa:
Mért voltam akkor boldogabb?
Fülelnéd a régi dalt,
de nem hallod, hiába
könyököl sok nyári emlék
lelked ablakába.
Hallgatózz még, legbelül
tán ott bújik a nóta,
csak lehet, hogy a tücsök már
elfáradt azóta...
Rongyos felhők szürke égen,
csahos, vad szelek
bősz haragját visszhangozzák
zúgó fenyvesek.
Villám hasít, mennydörög,a
föld is megremeg,
eső zúdul, szétszakadnak
fent a fellegek.
Rongyos felhők, szürke égen,
csahos, vad szelek,
vihar sodort messze tőlem.
Hol keresselek?
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Ütött-kopott hegedű ez
kézbe senki nem veszi,
pedig mennyit símogatták
becézték, s most por lepi.
Rózsafából faragta egy
mester, ki már rég halott,
ő álmodott bele annyi
szívhezszóló dallamot.
Nagyapámé lett a hangszer,
búsulásban társa volt
mindig, mikor kézbe vette
sírt, zokogott, úgy dalolt.
Az öreg prímás messze ment
elhalkult a nóta rég,
de hegedűje itt maradt
s mesél róla néha még.
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.
Mind ami elmúlt itt maradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még ott ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
A dűlőutak homokjában,
ha keresnél süppedt lépteket,
majd oldalba bök a régi lány,
és csilingelve rád nevet.
Megfoghatod a kezét újra
szaladhatsz vele a réteken,
tűzhetsz hajába vadvirágot,
hogy mosolya még szebb legyen.
Mind ami elmúlt megmaradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még itt ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
Rongyos álmaid foszladoznak.
Mért vacogsz, mondd csak, ennyire?
Nálad volt a tű, a cérna,
s te gombot varrtál a semmire..
Friss illatok kacagnak már
nyíló ég alatt,
nyújtózó fák közt kereslek,
rég nem láttalak.
Rólad mesél, súg a nádas,
zsong a fűzberek,
minden arra ösztönöz, hogy
megkeresselek.
Rétek ébredő dalában
ringsz, mint árnyalak,
feléd küld az új tavasz, hogy
megtaláljalak.
Kicsit íves volt a lapja
s tölgyfa-tönkbe szorítva
rögzítették, körbe-körbe
vaslemezzel borítva.
Hegyes végét földbe verték
ütve rája jókorát,
helyre került, vállalta a
kalapálandó kaszát.
Aztán megzendült az üllő
s cifra ritmust csalt elő
az igyekvés, hogy tudjon majd
siklani a kaszakő.
Órákon át hallható volt
hogy zenél az új kasza,
vékonyult az éle, verte
kopogtatta nagypapa.
Vén akácok alatt mintha
ma is újra hallanám,
csengve-bongva harangozik
gyermekkorom dallamán.
Eltűnt idők távolából
mintha vissza zengene,
és a szívem, hogyha hallom,
telis-tele lesz vele...
Csak nálad lelem elillant
melegét a szónak,
lágyan ringó dallamát a
régi altatónak.
Csak itt simíthat hangja még
suttogó meséknek,
ha mosolyodtól felhőtlen
kékje lesz az égnek.
Ha kötényedbe temetné
arcomat a bánat,
hozzád futok, úgy mint régen,
megnyugodni nálad.
A rohanó perc, kedvedért
bár megállna, anyám,
és hidd el, hogyha tehetném,
én megállítanám...