Vágyainkkal szegett
ösvényén a múltnak
hol emlékünk ma is
kéz a kézben jár,
a változás konok
titkain tűnődve
időtlen bolyong
a réges-régi nyár.

Elillant meséket
kerget lombok alján,
szél-fújta álmokat,
földre hullt csodát,
és hajnalok könnyes
ezüst-harmatában
kutatja elveszett
lépteink nyomát.

Most ősz van, az emlékek
jönnek, újra fájnak:
Érzem, hogy hiányzunk
a réges-régi nyárnak.

Van az úgy hogy minden vágyam
csenddé szenderül
régi-régi képet őrzök
mélyen legbelül
a kép mögött a régi ház
s a táj is szétesett
nem lelem az utat amin
visszatérhetek
az eső-háncsolt jegenyék
hajló bánatát
küszöbre ült esték most már
úgysem érzik át
nem érti már senki milyen
mikor átoson
s velem lélegzik a csönd
a régi udvaron
a kép mögött az öreg ház
s a táj is szétesett
nem lelem az utat amin
visszatérhetek

Guruló könny
most a harmat
a füvek bársony
szárain,
hajnalodik
betakarlak
csak szállj
az álom szárnyain.
Ha felébredsz én
itt leszek majd
simogatva homlokod
míg kócos hajjal
jön a hajnal
szíved a szívemben
dobog.
Gördülő könny
kint a harmat
aludj még
majd betakarlak.

A fájdalom csak ráadás
hisz tudom mindhiába
várlak itt, már nem jöhetsz...
Hó hull a néma fákra.

A fűben halott gesztenyék,
s ha vágyam  visszaréved,
feljajdul a messzeség,
de nem ad vissza Téged...

Bezárkóznál
s eldobnád a kulcsot,
vagy elfutnál messze
elszöknél megint,
oly rémisztő üres
szívedben az érzés:
Elvesztél, nem vagy,
sehol, se bent, se kint..

Úgy tudtam, hogy rajta járok,
de menet közben elveszett
az amit én útnak hittem,
nem volt, nem is létezett.

A valóságban nincsen út...
Most szégyellném, ha tudnád:
Gőzöm sincs, így hogyan fogok
majd megérkezni hozzád.

Felrezzenek, szobám sarkait
homály szövi már mint a pók
s hallom kintről az est dalát,
a tücsökhangú altatót.

Olvasnék még de összefutnak
a betűk, így hát ráhagyom
s nézem az este hogy lopódzik
felém a nyitott ablakon..

Gólyafészek dől a szélnek
árva, és elhagyatott,
elrepült a gólya délnek
s nem rakott rá lakatot.

Így a varjú úgy gondolta
jó lesz neki tanyának,
varjú volt, de szarka módra
utalta ki magának.

Gólyafészek sír a szélnek:
Ilyen csúfság! Varjúlak!
Hová fajult ez a világ:
Gólyafészek, varjúnak?

Mit tegyek, hogy rádöbbenjen
álmából a valóra?
Ébresztő, hé! Ülj fel inkább
károgni a karóra!

Egy bajuszos, fáradt férfi,
kicsit szomorú talán,
lehet mondjuk negyvenéves
néz a tükörből vissza rám.

Ezt az arcot jól ismerem
hisz sűrűn találkozunk,
többek között reggelente
együtt borotválkozunk.

Ha jókedvem van kicsúfolom,
de nem haragszik meg reám,
ő is vidám s fintorogva
a nyelvét ölti vissza rám.

Ha fáradt vagyok, ő is gyűrött,
szeme alatt karikák,
de nem szólok mert ő is mint én
gyűlöli a kritikát.

Érdekes, ha kíváncsi vagyok
rá hogy éppen mit csinál,
megnézem és egész biztos
a tükör előtt álldogál.

Elvagyunk hát így mi ketten,
ő engem néz, én meg őt.
ő engem lát velem szemben,
szembe vele én meg őt.