Hűvös eső hull reánk, sírdogál a táj, égi könnyel mosdatott bánat: mégse fáj... Március ez, álmokat csodákat fakaszt, s kibontja a fűz hajában szőkülő tavaszt.

  Tágas rétekről álmodom, hol esténként  zsongó tücsökdal viszi magával fáradt gondolataimat az álmosan hunyorgó csillagok felé. Már sokszor jártam ezeken a réteken, gázoltam a térdig érő fűben egész éjszaka,és néztem, hogy  a hold  fénye miként varázsolja ezüstös,mesebeli képhez…

  Őrzöm csendjét egy régi percnek mely visszanyúlt értem, ismerős emlékszel ugye-mozdulattal ölel míg suttog:Itt az ősz...   Akkor is ősz volt, hajnalonta a vizek fölött már kék ködök pipáztak, és a nádasokba susogó bánat költözött.   De a pincékben már forrt a bor, és anyám nyugtázta…