Fogcsikorgató vágy csahol
utánad, nem vagy már sehol
széttépett álmok nyomdokán
acsargok bután, ostobán.

Hiányod gyötrőn marja szét
belülről azt a sok mesét
s vérző szavak sóhaján
loholok át az éjszakán.

Fogcsikorgató vágy csahol
utánad, nem vagy már sehol,
s hold-ezüst csöndű réteken
üvölt bennem a félelem...

Folyton-folyvást
szüntelen
meg kell veled
küzdenem,
mindig, könnyes
csókosan,
boldogtalan
boldogan.

Háború ez,
vad csata,
vérző vágyak
illata
száll köröttünk
szárnyakon
vergődik a
fájdalom.

Folyton-folyvást
szüntelen
tart e néma
küzdelem.
Győznöm kell,hisz
nincs erőm
lerogyni a
harcmezőn.

Fogcsikorgatva lépkedünk
útján a szégyeneknek,
lelkünkben ősi nagy tüzek
halovány fénye reszket.

Egy álom volt,már nincs sehol
a vágya új szeleknek,
hisz zászlónkat nem lengeti:
csak rongyaink lebegnek.

Zsákutca végén zord falak,
ígéretek a porban,
hitünk valahol elveszett,
s nem tudjuk,hogy hol van.

Kérdőjellé görbült holnap
gúnyos mosoly a mának,
ha sötét árnyak feszülnek
egy vad szívdobbanásnak.

Fogcsikorgatva lépkedünk
útján a szégyeneknek,
lelkünkben ősi nagy tüzek
ébredő lángja reszket.    

Fagy kúszik didergő
kökénybokrok alján,
hó-belepte álmot
álmodnak a fák,
csak zúzmarás ágak
roppantják a csöndet,
ha egymáshoz koccan
két fagyott faág.
Megrezzen néha
s felsóhajt az erdő,
ha szél ostorozza
a fák hosszú sorát,
de aztán újra
mély álomba süpped,
s vég nélkül álmodik
a tavaszról tovább.

Fohásszá morzsolt rongy remények.
Mi az amit még  hinni kell?
Oda az álmok szép ruhája
sötét van..érd be ennyivel.

Oda az álmok szép ruhája
pőrén vacog az éjszaka
meztelen árnyak eltakarták
az eget. Nem találsz haza..

Apám dolgozik
lelke rajta
álmokat villáz
nagy kazalba
zizeg az álom
mint a szalma
de már dülőre
áll a sarka
és apám rakja
rendületlen
az égi szérűn
szél se rebben.

Tavaszi verset kéne írni
dallam, ritmus és zene
csokorba szedett szép szavak:
Egy tavaszi vers kellene.

Tavaszi versbe kell a zöld is
csak így lehet hatással,
a tavaszi vers nem egyéb
mint zölddel írt madárdal.

A vágy kidőlt, s most tintakék
szempillájú vak remény
elkenődött sminkje lett a
távolság. Ez költemény?

A kiömlött vágy kék színét
a végtelenség adja,
nézd, versben oldott messzeség
hullámzik alatta...

Cikk-cakkban futó
fák zihálnak,
majd torkolattűz,
és fegyverek
dörögnek, aztán
hosszú csend lesz:
Mögöttem újra-
töltenek...