Fényesre kopott perceket
őrizgetsz, tűnődsz, hogy lehet:
Elvették már őket százszor,
mégis itt vannak veled...
Fényesre kopott perceket
őrizgetsz, tűnődsz, hogy lehet:
Elvették már őket százszor,
mégis itt vannak veled...
Csillagok arcán fény csorog,
emléked vérzik lelkemen
mint álmokra írott verssorok:
Virrasztom múló életem.
Mint álmokra írott verssorok
csillagok arcán fény csorog,
virrasztom múló életem:
Emléked vérzik lelkemen.
Virrasztom múló életem,
csillagok arcán fény csorog,
emléked vérzik lelkemen:
Mint álmokra írott verssorok.
A múlt poharába
ivott a jelen..
Nézem ahogy ostoba
döbbenettel arcára ül
sorsom keserű
fintora..
Deret virrasztó
nagy fehérség,
vacog a hold
s a csillagok
reszkető fényét
jégvirággá
álmodják lent
az ablakok...
Árnyék-kezed
az arcomon
tétován simít
ha rezzenő
lelkemen újra
áttapos
a nélküled
ballagó idő.
Csapong a dallam
szavak zenéje
fonódik össze
dal fakad,
rímekbe csobbant
csodákra csordult
szívemből áradt
hang-patak.
Messzire zengő
vágyat teremtő
szavakká szökkent
gondolat
csilingelése
siet a fényre
belőlem verset
bontogat.
Megtagadlak
A nyár már lassan búcsúzik,
és régi őszök árnya
vetül rá a lelkem mélyén
síró árvaságra.
El nem múló fájdalom vagy
mely szívem körbeszőtte,
de megtagadlak s bánatom
ráfogom az őszre...
Gesztenyék
Október van, bús dal rezdül
bennünk: Tavasz lesz-e még?
Vágyódásunk tompán puffan
a fűben, mint a gesztenyék...
Furcsa fintor
A csend megint az arcodon
nyújtózik, mégis végigér
engem is, ha simogat
akár egy hűvös lágy tenyér.
És nem szólsz semmit, hallgatunk
csak néma kérdés árnya ül
mosolyunkon: Furcsa fintor...
Ott maradt a szánk körül.
Zsebkendő
Búcsúzkodni veszélyes,
van úgy, hogy halálos,
túlélési esélyed
csodákkal határos.
A búcsúzásba belehalsz,
de szétfröccsenő könnyek
között jó ha van nálad
zsebkendő, úgy könnyebb.
Július
Július van, dől a fény
s a vén akácfa hűvösén
együtt delel a pillanat
velem, a tikkadt lomb alatt.
Túl a rezgő ághegyen
a kéken nyíló végtelen
ring fölém, és most az ég
csak lombsusogásnyi messzeség.
Az ágak közé tűz a fény
s azon töprengek újra én,
hogy a világ milyen hangtalan,
ha bennem nagy-nagy béke van.
Már nem...
Ma is nehezen alszol el,
akárcsak tegnap, és nem hagyod,
hogy lélegzetedbe rejtőzzenek
a konokká vált sóhajok.
Azon mi volt, már nem tűnődsz,
a fakult képek közt elveszett
illúziókért visszamenni
kár volna, s ma már nem lehet.
Ha készülődő éj ölén
jársz, zötyögős, kátyús rossz úton,
napjaid nyugodt, kerek csöndjét
gurítod át az álmokon.
1.
Én vagyok az ősz ölében
rekedt vágyak holt nyara
végtelenné elsóhajtott
távolságok dallama.
Nem hallhatsz, a némaság már
úgy őriz mint titkokat.
Könnyed vagyok, hűs harmattá
perget majd a virradat.
Már gördülök, s tán különös,
arról kell most vallani,
hogy azért rekedt bent a szó
mert nincsen már mit mondani...
2.
Vágyod amit már nem lehet,
és azt hiszed, megéget
a régi tűz, ha rádobod
az elhasznált meséket.
Talpig félelem vagy megint,
a csended már nem áldás,
s ha szólni próbálsz, ihleted
csak versnyi szemrehányás.
3.
Elhagysz megint, már távolodsz,
és többé el nem érlek,
ha utam állják nyugtalanná
növesztett semmiségek.
Mosolyod mögé bújt a csend
s most úgy hallgat a lélek
mint verstelen napok dallamán
jajgató messzeségek...
Fűzfa hajlik
víztükörre,
selymes fényű
barkaág,
hosszú szoknya
fűzfa éke,
lebben rajta
száz virág.
Fodra ringat
kényeskedve
lágyan rezgő
új csodát,
s víztükörben
fűzfa nézi
gyönyörködve
önmagát.