A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.
A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.
Ma is nehezen alszol el,
akárcsak tegnap, és nem hagyod,
hogy lélegzetedbe rejtőzzenek
a konokká vált sóhajok.
Azon mi volt, már nem tűnődsz,
a fakult képek közt elveszett
illúziókért visszamenni
kár volna, s ma már nem lehet.
Ha készülődő éj ölén
jársz, zötyögős, kátyús rossz uton,
napjaid nyugodt, kerek csöndjét
gurítod át az álmokon.
Vezesd ügyetlen tollamat
míg vágyak és remények
lüktetnek bennem: Ne engedd,
hogy halkuljon az ének.
A zajban hogyha disszonáns
hangokba fúl a dallam,
segíts nekem: Itt legbelül
én kristálytisztán halljam.
Őrízd a léptem, önmagam
a jó úton keressem,
legyen a vers ha botlanék,
fogódzó: El ne essem...
Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.
Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.
Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...
Elképzelem, hozzáadok
egy nyarat, fényt a lombokon,
rezzenést az ágak között
s ha kevés, tovább gondolom.
Borzolódó rét füvére
szelek sóhaját álmodom,
ölelésnyi békét talán
magamnak itt bent... Nem tudom.
Álmodozom,hozzáadok,
vagy épp elveszek belőle,
a képzelet csak játékot űz,
de vágyak futnak előtte...
Ma megint a csendet mormolom
mely néha visszalüktet
a semmiből, a semmin át,
és mégis szíven üthet.
Kimondhatnám a hallgatást,csak
magamból kéne adnom,
Mert a széttört csendet szavakból
kell újra összeraknom...