Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.

Mind ami elmúlt itt maradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még ott ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.

A dűlőutak homokjában,
ha keresnél süppedt lépteket,
majd oldalba bök a régi lány,
és csilingelve rád nevet.

Megfoghatod a kezét újra
szaladhatsz vele a réteken,
tűzhetsz hajába vadvirágot,
hogy mosolya még szebb legyen.

Mind ami elmúlt megmaradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még itt ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.

Kicsit íves volt a lapja
s tölgyfa-tönkbe szorítva
rögzítették, körbe-körbe
vaslemezzel borítva.

Hegyes végét földbe verték
ütve rája jókorát,
helyre került, vállalta a
kalapálandó kaszát.

Aztán megzendült az üllő
s cifra ritmust csalt elő
az igyekvés, hogy tudjon majd
siklani a kaszakő.

Órákon át hallható volt
hogy zenél az új kasza,
vékonyult az éle, verte
kopogtatta nagypapa.

Vén akácok alatt mintha
ma is újra hallanám,
csengve-bongva harangozik
gyermekkorom dallamán.

Eltűnt idők távolából
mintha vissza zengene,
és a szívem, hogyha hallom,
telis-tele lesz vele...

Hát tudd meg fiam, érdekes
jószág mind az asszonyfajta,
hallgass rám, és ne azt nézzed
hogyan leng a szoknya rajta.

Nagyapám a nőkről mesélt,
s mivel látta, érdekel,
úgy gondolta itt az idő,
hogy tanácsokkal lásson el.

Ha megnősülsz majd kisfiam
szelíd asszonyt hozz a házhoz,
ki nem pöröl, véletlen se
hasonlítson nagyanyádhoz.

Itt megállt, majd suttogóra
fogta hangját úgy beszélt,
kényes volt a téma immár,
de ismertem a tanmesét.

Panaszkodott, tekintete
az üres udvart pásztázta,
de vesztére, mert nagyanyót
a háta mögött nem látta.

Mit mesél itt kend, vén bolond?
A gyereket eltanítja,
másra lenne gondja inkább!
A kaput ki hagyta nyitva?

Okításom kudarcba fúlt,
s az öreg nyakát behúzva
indult, hogy a nyitva hagyott
kaput becsukja újra.