Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét újra érzem:
Megint kisgyermek vagyok..

Nagy csizmában ködök jártak
házunk körül, a hajnalok
jégvirággal leheltek be
minden fagyos ablakot.

A szél hótorlaszt épített
a kert végében, és a fák
hó-belepte ágaikról
pergették a zúzmarát.

Mégis, reggel menni kellett,
bokáig ért a nagykabát
s teli lett a csizmánk hóval,
átkoztuk az iskolát..

Este aztán úgy örültünk
a szobában fény és meleg
terjengett, hol kipirulva
játszott újra két gyerek.

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegét ha felidézem:
Újra kisgyermek vagyok...

Nagyapám a bort szerette
s nem volt ritka alkalom,
hogy ebéd közben hasas üveg
díszelgett az asztalon.

Emlékszem rá, zöld üveg volt
fehér csatos, cifra jószág
de folyton üres, töltögetni
igen-igen sűrűn hordták.

Nagyanyám a pincekulcsot
eldugdosta, rejtegette,
de mindhiába mert az öreg
előbb-utóbb megkereste.

Így hát olykor előfordult,
hogy délután már nótaszó
zengett végig az akácoson,
ha beborozott nagyapó.

Hasadt a dal, dülöngélve
nótázgatott a jó öreg,
arról, hogy lám, a szíve titkát
nem mondhatja el senkinek.

Nagyapám a bort szerette,
hát sűrűn volt rá alkalom,
hogy ebéd után, horkolása
visszhangzott az udvaron.

Fáradt magányom léptei
hová vezettek engem?
Elszáradt avar-bánatok
zörögnek újra bennem.

Sóhaj vagyok az ősz ölén,
szelekké szikkadt álom,
bíbor egekre szőtt öröm
suttog, de nem találom.

Fáradt magányom léptei
hová vezettek engem?
Engedjetek, hisz itt nekem
boldognak kéne lennem..

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre-leírhatatlanul..

Azok a régi, nagy nevetések
már ránk komolyodtak, visszanézek
borongós időnkön át a múltba:
Mondd, hol találnám meg őket újra?

Mikor csak fásult mosolyra futja
s néha még az is könnyes, ki tudja,
hol az a hely, ahol égig érnek
a rég elhalkult nagy nevetések..

Szavainkat a csönd akarja,
hogy megfogalmazza önmagát
s a hangok mögül visszahallja
a néma létezés sóhaját.

Gyűrűzne még a hallgatásba,
de tudja, a semmit fonja át,
szavainkat a csönd akarja,
hogy megértse végre önmagát.

Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.

Régi nyarak illatával
ölel a szél, míg suttogok:
Hazajöttem, megismersz még
öreg nyárfa? Nézd, én vagyok.

A kisgyermek, ki ágaid közt
kacagott, bújkált egykoron,
az vagyok, csak felnőtt lettem,
és szomorúbb is, jól tudom.

Visszajöttem,megkérdezni:
Mi az, mi hajdan itt maradt?
Áruld el most, öreg nyárfa:
Mért voltam akkor boldogabb?

Rongyos felhők szürke égen,
csahos, vad szelek
bősz haragját visszhangozzák
zúgó fenyvesek.

Villám hasít, mennydörög,a
föld is megremeg,
eső zúdul, szétszakadnak
fent a fellegek.

Rongyos felhők, szürke égen,
csahos, vad szelek,
vihar sodort messze tőlem.
Hol keresselek?